2011. május 16., hétfő

Cukor blues folyt.köv 4.

"Az amerikai egészségüggyel kapcsolatos első felnőttkori élményem annak karikatúrájához, az amerikai hadsereg orvosi ellátásához kötődik. Porhüvelyemet, ahogy kellett, áttelepítették a tengerentúlra. Amikor Angliába tartottunk, az elsötétíett S.S. Mauretania fedélzetén járőröztem az Atlanti- óceán permetével átitatott súlyos katonai mikádóban, karabéllyal a vállamon. Két óra őrség, két óra pihenő. Mire lehorgonyoztunk Liverpoolban, lábon hordtam egy csinos tüdőgyulladást. A szanitéc leolvasta a lázmérőmet, és beosztott hadtápszolgálatra. Ez 6 napig tartott. Végül, a hetedik napon, a lázmérő higanyszála felkúszott a megváltó magasságba. Vészjelzők pittyegtek, együttérző arcok hajoltak fölém, sietve hordágyra fektettek, és rohammentővel a legközelebbi angol kórházba szállítottak. Intenzív osztály, oxigénsátor, egy lónak való szulfanilamid, az ügyeletes csodagyógyszer. A gyógyszer annyira új volt, hogy óránként vért vettek tőlem, nem halok-e bele. Napokig tartó kómába estem. Édes illatú tündéri ápolónők cserélték rendszeresen az ágyneműmet, szurkálták a vénámat és mosdattak meg gyengéden tetőtől talpig. Előkelő brit hölgyek orgonacsokrokkal kedveskedtek. A tábori lelkész az előtérben várakozott. Erősen úgy festett, soha nem érem el a flandriai csatamezőket. Úgy tűnt, az egész nem éri meg nekem a fáradtságot. A partraszállás már közelgett. 
Egy reggel, verítéktől csapzottan, eszméletre tértem. Az asztalomon megpillantottam egy tányér borjúlábkocsonyát, és éreztem, hogy merevedésem van. A sereg túljárt az eszemen! Legyőztek, és arra ítéltek, hogy még egy darabig életben maradjak a kormány érdekében.
Amikor először kibotorkáltam a folyosóra, hogy megmérjék a testsúlyomat, a nővérek nem hittek amérlegnek. A katonai szabályzat szerint addig nem lehet valakit kiengedni a kórházból, amíg el nem éri azt a testsúlyt, amellyel beszállították. Ha valaki 28 napnál tovább tartózkodott a kórházban, nem az alakulatához került vissza, hanem a hadkiegészítő parancsnokságra, ahol az emberanyag arra várt, hogy valahonnan épp azt a magasságot, testsúlyt és beosztást rendeljék meg. Az alakulatom nem volt éppen leányálom, de a hadkiegészítő parancsnokság a halálnál is rosszabb volt. Vajon hízhatok-e hat kilót hat nap alatt?
A kórházban mindennap angol rikkancsfiúk vitték szét a rossz híreket. Mindennap megvettem három napilapot, és mindig egyfontossal fizettem. A visszajáró nehéz aprót ragtapasszal a hasamra meg az ágyékomra erősítettem. Amikor megmértek,  csodák csodája, napról napra gyarapodott a súlyom. A partraszállás napján diadalittasan álltam a mérlegre. A testsúlyom ismét annyi volt, mint amennyivel a kórházba kerültem. Órák sem teltek bele, és az alakulatomnál voltam, készen a flandriai bevetésre. A társaim vigyáztak rám, gondoskodtak rólam, és a kantinból hozott nyalánkságokkal életet leheltek belém, mivel oda már nem volt erőm lemenni.
Végül vonattal Glasgow-ba szállítottak, majd hajóval Algíba, aztán teherautóval a földközi- tengeri Oránba. 3 hét a sivatagban, és valósággal újjászülettem. Kantint arrafelé mérföldekig nem lehetett találni. Az egyedüli élvezetet az óceán és az algériai sör jelentette. A dél-francia partraszállás után az első francia hadtestbe osztottak arabokkal, szenegáliakkal, gumokkal, szikhekkel, vietnámiakkal, francia tisztekkel és altisztekkel. Abból éltünk, amit föld adott, óriásadagok és luxuscikkek nélkül. Ki konyhai edényeket hozott anekünk, ki kacsát vagy libát, ki bárányt vagy kecskét, ki feleséget vagy szeretőt. Hónapokig nem kaptam illetményt, és azt lestem, honnan szerezhetnék valami ruhát vagy egy pár cipőt. Kantinnak híre-hamva nem volt. Az idevalók, akikkel együtt ettünk, évek óta nem kóstoltak cukrot. Ilyesmit csak a feketepiacon lehetett kapni. Lóhúson, nyúlon, mókuson, francia fekete parasztkenyéren éltünk, meg azon, amit innen-onnan szereztünk. A Vogézekben töltött tél zord és véget nem érő volt, de egyszer sem fáztam meg vagy lettem náthás. Egy napig sem voltam beteg az alatt a másfél év alatt, amit velük töltöttem Franciaországban és Németországban.
Vajon tanultam ebből a táplálkozástudományi kísérletből, amelynek kényszerű alanya voltam? Sok eltékozolt évet spórolhattam volna meg, de ostoba voltam, annyi élni tudás sem volt bennem, mint a tetveknek a sisakomban. Amikor visszatértem az Államokban, vad tivornyázásba kezdtem: fagylaltos pite, tejszínhabos torta, malátatej literszámra, csokoládé és Pepsi. Cukor, cukor, cukor...
Néhány hét múlva már az ágyat nyomta megint, egyik furcsa betegséggel a másik után. Tombolt az aranyerem. A lázam állandóan az égbe szökött. A vizsgálatokat követően a legvadabb kórképekkel dobálóztak: Pfeiffer- féle mirigyláz, atípusos malária, hepatitisz, övsömör, egzotikus bőrbetegségek, fülgyulladás, szembetegség. Amikor elfogyott a pénzem, volt szerencsém megismerni a Veteránok Szövetségének egészségügyi intézményrendszerét. Alapító tagja voltam a Kék Kereszt és a Kék Pajzs szervezeteknek. Jelentkeztem az egyik első, előre kifizetett csoportos egészségügyi vizsgálatra. Több mint 15 éven keresztül önként vállaltam az orvosok, kórházak, kezelések, vizsgálatok, gyógyszerek és további gyógyszerek körforgását. Ez alatt a hosszú kálvária alatt nem akadt egyetlen orvos sem - pedig kezelt néhány tucat -, aki csak egyszer is feltette volna azt a kérdést, hogy vajon mit szoktam enni meg inni?
 Ahogy az várható volt,  egy idő után a gyógyszerek már nem hatottak. Állandósult a migrénem. 10 napig nem tudtam dolgozni, sem aludni, enni, sem menni. Azonnal felvettek sürgősséggel a mahatteni veteránkórházba. Már nem bírtam tovább a fájdalmat. A kórházban mindenféle megpróbáltatások vártak rám: a technika összes vívmányát bevetve tetőtől talpig a legalaposabban megvizsgáltak. A gépi adatokat egy fiatal orvos fordította le. Nem volt sem rákom, sem agydaganatom, sem ez a betegségem, sem az. Nagyon meg volt elégedve. Vagyis tökéletes példány voltam ,a koromat tekintve minden szempontból a legnagyobb rendben.
-De mi lesz a fejfájásommal? - habogtam értetlenül. Azt felelte, hogy ha egy- két héten belül nem múlna el, bármikor visszamehetek. Egy- két héten belül? Felkészültem a legrosszabbra, és ez volt az. Egy órával sem bírtam tovább. Felhívtam az egyik barátomat, akinek az apja híres orvos volt. Ismert egy jól menő, kamarai orvost a Park Avenue-n. Az illető egy tekintély parancsoló fecskendővel várt, és valami nagyon hűvöset fecskendezett az orromba. Elaludtam, majd több nap után először éreztem enyhülést. Annyira már ismerem a gyógyszereket, hogy tudtam : a szer kokain volt. Na, gondoltam, így kezdik a narkósok.
Barátom ekkor diétára fogott. Abszurdnak tűnt, de gondoltam, megörvendeztetem. Amúgy sem tudtam máshonnan kokaint szerezni. Eltiltott a cigarettától és a kávétól, reggelire zabkását, ebédre rizst, vacsorára csirkét és megint rizst javasolt. Diagnózisa szerint le volt lassulva a keringésem. Továbbá reggel és este forró fürdőt ajánlott, délben pedig tornagyakorlatokat. Igyekeztem nem kávézni és nem cigarettázni, de így szinte képtelen voltam dolgozni. Nekem a  nap mindig kávéval kezdődött: egy nagy bögre cukros, tejszínes kávéval. Délig megittam hármat- négyet is. Ettől aztán nem volt étvágyam ebédelni, csak Pepsi-Colát iszogattam. Mire eljött a vacsora ideje, olyan kábulatban voltam a cukortól, hogy egy pekingi kacsa vagy egy sült homár kellett volna ahhoz, hogy megéhezzem. A diéta átmeneti egyhülést hozott. De aztán jött megint a dőzsölés, és jött megint a fejfájás. Ekkor újra megpróbáltam. Lassan kezdtem megérteni, hogy miről is van szó, de ezt akkor még nem tudtam.
Az egyik este egy ültő helyemben végigolvastam egy könyvecskét, amely arról szólt, hogy ha betegek vagyunk, arról egyedül magunk tehetünk. A fájdalom a végső figyelmeztetés. Csak mi tudjuk, és senki már, hogy mivel ártunk a szervezetünknek. Ne ártsunk neki. A cukor méreg - olvastam -, rosszabb, mint az ópium, és veszélyesebb, mint a radioaktív csapadék. Gloria Swanson és a kockacukor rémlett fel az agyamban. Hát nem azt mondta hogy mindenkinek magának kell megértenie? A saját kárán? A fájdalmakon kívül mást nem veszíthetek. Másnap reggel szilárd elhatározással keltem. A konyhából minden cukrot kidobtam. Utána azt is kidobtam, amiben cukor volt: müzlit, gyümölcskonzervet, tasakos levest, kenyeret, mindent. Igazából soha nem olvastam el mi áll az élelmiszerek címkéin és most döbbenten tapasztaltam, hogy a polcok és a hűtőszekrény csakhamar kiürültek. Ettől kezdve nem ettem mást, csak teljes kiőrlésű gabonaféléket és zöldségeket."

Te szoktad nézni az élelmiszerek címkéit??




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése