2011. május 13., péntek

Cukor blues folyt. köv.3.

A középiskolában senki nem dohányzott. Tíz cent sok volt egy doboz cigarettáért, de a dohányzás nem is minősült igazán férfiasnak.  Sok fiú szeme előtt inkább az a Ford terepjáró lebegett, amelyet érettségi után kaptak, ha nem szoktak rá a dohányzásra. Ugyanakkor szívtunk adózatlan, házi termesztésű szárított kukoricahajat és száraz szőlőlevelet, sőt még valamit, amit a mexikóiak a marihuánának neveztek. Mindegyikről rosszul lettem. Egy banánturmixtól előbb szálltam el, mint ezektől. Nem gondoltuk, hogy az a mexikói növény pár év múlva ugyanolyan csempészáruvá válik, mint az alkoholtilalom idején a sör.
A húszas években olyan gazdag voltam, hogy nem volt nálam egyetlen cent sem, mindig csak csekkel fizettem. A harmincas években többfelé is dolgoztam, hogy meg tudjak élni a főiskola mellett, és olyan szegény voltam, hogy mindent centet a fogamhoz vertem. Emlékszem, milyen elegánsan éheztem: ebédre nem tellett, de halvány csíkos, angol flanelöltönyben flangáltam Duke of Kent márkájú keménygallérral és eltérő színű inggel. Az egyetem maga volt az unalom, letöltendő börtönbüntetés, ami állítólag nem maradhatott ki az ember életéből. Poénból újságíró lettem a főiskolai lapnál. Rájöttem, hogy a lapot gyakorlatilag a cigarettagyárak pénzelik hirdetéseikkel. Nem egy csinos lány dolgozott dohánycégeknek az egyetemről: ingyen cigarettákat osztogattak, és ingyen bemutatták, hogyan kell úgy leszívni a füstöt, ahogy Constance Bennett és Bette Davis teszi a filmekben. Az ingyen cigiket magam is elszívtam, de soha nem kezdtem el vásárolni. Inkább édességre vágytam, mint egy Lucky Strike-ra.
Az egyik legunalmasabb dolog, amit kénytelenek voltunk végigszenvedni, a testnevelésóra volt. Azt várták el tőlünk, hogy bizonyos időn át ússzunk, kocogjunk, röplabdázzunk és súlyokat emelgessünk minden héten. Nézték, hogyan erőlködünk, aztán igazolták, hogy részt vettünk az órán. Ennyi volt. Évente egyszer felületesen megvizsgálták fizikai állapotunkat. Ha előhozakodtunk valamely bajunkkal, a fiatal iskolaorvos még véletlenül sem zavarta meg a helyi orvostársadalom hatásköreit. - Forduljon a családi orvosához - volt a válasz. Annyi dolga volt, hogy felismerje a lappangó sérvet vagy a lábgombát.
A nyári szünetben több ezer kilométert stoppoltam végig azokkal a nagy, családi kiszerelésű Pepsi-Colas dobozokkal. Amikor először jutottam le Délre, egy lány felhívta a figyelmemet egy új "anyagra". Üdítőautomatákban árulták rengeteg jégkásával, vanília ízesítéssel, sziruppal meg szénsavval. Északon ugyanezt Coca-Colának hívták. Ám ahogy lent Délen fogyasztották, érződött még rajta az indián eredet - ők fejfájás csillapítására használták.
Két év szenvedés után végül otthagytam az egyetemet. Akkoriban merész vállalkozás volt diploma nélkül nekivágni az életnek. Ám akkor már megszimatoltam valamit az ismét közelgő háborúból. Éreztem, hogy az igazi döntést a Leavenworth börtön és a flandriai csatamezők között kell meghoznom.
1965 nyarán megismerkedtem egy keleti bölccsel, egy japán filozófussal, aki akkor tért vissza több hét után Saigonból. - Ha tényleg le akarják győzni az észak-vietnamiakat - mondta nekem-, dobjanak le rájuk egy katonai kantint. A cukor, a csokoládé és a Coca- cola hamarabb elpusztítja  majd őket, mindt akármelyik bomba. Pontosan tudtam miről beszél. Amikor 1942-ben behívtak katonának, velem is valami hasonló történt. A sereg élelmezéséről a legfelsőbb szinteken nyugtattak meg minket és minden aggódó anyát, hogy mi vagyunk a legjobban ellátott hadsereg a világtörténelemben. Ennek ellenére az ottani koszttól az első perctől kezdve rosszul voltam. Egyszerűen képtelen voltam megenni. Így aztán reggel, délben és este ott ácsingóztam a kantin előtt. Nálam a seregben töltött két év a malátataj, cukros kávé, sütemények, cukorkák, csokoládék és Coca-Cola orgiája volt. Néhány hónap alatt vérző aranyerem alakult ki, ami halálra rémített. Azt hittem, hogy ez a  nyomasztó baj csak öregkorban jöhet elő, én meg még csak huszonéves voltam. Ám nem sokat törődtek vele: Flandriába küldtek bevetésre, ahol aztán minden másképpen alakult.

Folyt.köv. holnap! Mondd el, ha gondolsz valamire...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése