Cukor blues folyt.köv.5.

Ma bejezem a Cukor blues című könyvből való idézetet:

"24 órán belül a halálomon voltam. Émelyegtem, a fejem majd széthasadt a migréntől. Ha a fájdalom üzent, akkor ez egy hosszú, erőteljes és rejtjeles üzenet volt. Órákba telt, mire megfejtettem. Ismertem annyira a narkósokat, hogy ha kelletlenül is ,de el kellett ismernem: közéjük tartozom. Elvonási tünetektől szenvedtem, amiről oly rettegve beszélnek. Végtére is, a heroin is egy vegyszer. Kivonják a nedvet a mákból, finomítással ópiumot nyernek belőle, abból további finomítással morfiumot, végül heroint. A cukor sem más, mint vegyszer. Kivonják a nedvet a cukornádból vagy a cukorrépából, finomítással melaszt nyernek belőle, abból további finomítással barna cukrot, végül furcsa fehér kristályokat. Nem véletlen, hogy a drogkereskedők tejcukorral, vagyis laktózzal hígítják a tiszta heroint, hogy az átlátszó zacskók esztétikusabb látványt nyújtsanak. Én a vegyszerekkel hagytam fel: a cukorral, aszpirinnel, kokainnal, koffeinnel, klórral, fluorral, nátriummal, nátrium-glutamáttal meg mindazzal a kibetűzhetetlen nevű borzalommal, amelyet apró betűkkel sorolnak fel azokon a dobozokon és tasakokon, amelyeket az imént dobtam ki a szemétbe.24 órán át cudar volt a világ, de a másnap reggel megváltásként ért. Este kimerülten, verejtékezve, remegve dőltem ágynak, de újjászületve ébredtem. A gabona és a zöldség íze isteni ajándék volt számomra.

Néhány napig egymást érték a csodák. Az aranyerem nem vérzett többet, miként az ínyem sem. A bőröm elkezdett regenerálódni, és tisztálkodás után teljesen megváltozott a tapintása. Felpüffedt végtagjaimon végre ki tudtam tapintani a csontokat. Reggelente tettre készen pattantam ki az ágyból, akármilyen korán volt. Tudtam megint használni a fejemet. Megszűntek a bajai. Az ingjeim lefegtek rajtam. Elvesztem a cipőimben. Egy reggel borotválkozásközben felfedeztem, hogy van állam. Hogy el ne vesszek egy hosszú és boldog történet részleteiben: 5 hónap alatt 93 kilóról 61 kilóra fogytam, új testet, új fejet és új életet kaptam.

Egy szép napon elégettem a Kék Kereszt- tagságimat. Akkoriban láttam meg Gloria Swanson képét a The New York Timesban. Nyomban tollat ragadtam, és levelet írtam neki. Önnek igaza volt, írtam. Önnek átkozottul igaza volt. Akkor még nem értettem, de most már tudom.

Ez a hatvanas években történt. Azóta nem eszem cukrot, s azóta nem voltam orvosnál, sem kórházban, nem szedtem gyógyszereket, és nem kaptam injekciót. Még egy aszpirint sem vettem be.

...itt egy dal szerepel a fordításával együtt, amelyet most nem idéznék és el sem énekelnék, nehogy valaki megijedjen...

A Sugar Blues című dalt 1923-ban adták ki, abban az évben, amikor az Egyesült Államokat megrázta a Teapot Dome botrány, és amikor cukorbetegek milliói adták be maguknak az újonnan felfedezett csodagyógyszert, az inzulint. Ugyanakkor 1923 a szesztilalom éve is volt. Amikor az alkoholkereskedelem illegálissá vált, felvirágzott a cukorfogyasztás. Olyan volt az ország, mint egy össznépi kijózanító, ahová a letartóztatott alkoholistákat vitték be éjszakára, akik ott falták a cukorkákat. Gyakran az antialkoholisták voltak a legmániákusabb cukorfogyasztók. Szent ígéretet tettek, hogy egy korty alkoholt sem isznak többék, viszont kilószámra döntötték magukba a cukrot, amivel csak annyi változott, hogy a cukor nem a fürdőkádban erjesztett alkoholt, hanem a gyomrukban.

 Hááát ennyi a részlet és az idézet.

Várom véleményedet kedves olvasó, te hogy állsz a cukorral otthon és az egész életedben? Végig gondoltad már, egy nap mennyi cukrot és cukrot tartalmazó ételt, italt használsz???
 Neked mennyi ennivaló maradna a polcaidon ha kiselejteznéd amikben cukor van? Mennyi bajod múlhatna el csak ettől az egy kis dologtól???

Cukor blues folyt.köv 4.

"Az amerikai egészségüggyel kapcsolatos első felnőttkori élményem annak karikatúrájához, az amerikai hadsereg orvosi ellátásához kötődik. Porhüvelyemet, ahogy kellett, áttelepítették a tengerentúlra. Amikor Angliába tartottunk, az elsötétíett S.S. Mauretania fedélzetén járőröztem az Atlanti- óceán permetével átitatott súlyos katonai mikádóban, karabéllyal a vállamon. Két óra őrség, két óra pihenő. Mire lehorgonyoztunk Liverpoolban, lábon hordtam egy csinos tüdőgyulladást. A szanitéc leolvasta a lázmérőmet, és beosztott hadtápszolgálatra. Ez 6 napig tartott. Végül, a hetedik napon, a lázmérő higanyszála felkúszott a megváltó magasságba. Vészjelzők pittyegtek, együttérző arcok hajoltak fölém, sietve hordágyra fektettek, és rohammentővel a legközelebbi angol kórházba szállítottak. Intenzív osztály, oxigénsátor, egy lónak való szulfanilamid, az ügyeletes csodagyógyszer. A gyógyszer annyira új volt, hogy óránként vért vettek tőlem, nem halok-e bele. Napokig tartó kómába estem. Édes illatú tündéri ápolónők cserélték rendszeresen az ágyneműmet, szurkálták a vénámat és mosdattak meg gyengéden tetőtől talpig. Előkelő brit hölgyek orgonacsokrokkal kedveskedtek. A tábori lelkész az előtérben várakozott. Erősen úgy festett, soha nem érem el a flandriai csatamezőket. Úgy tűnt, az egész nem éri meg nekem a fáradtságot. A partraszállás már közelgett. 

Egy reggel, verítéktől csapzottan, eszméletre tértem. Az asztalomon megpillantottam egy tányér borjúlábkocsonyát, és éreztem, hogy merevedésem van. A sereg túljárt az eszemen! Legyőztek, és arra ítéltek, hogy még egy darabig életben maradjak a kormány érdekében.

Amikor először kibotorkáltam a folyosóra, hogy megmérjék a testsúlyomat, a nővérek nem hittek amérlegnek. A katonai szabályzat szerint addig nem lehet valakit kiengedni a kórházból, amíg el nem éri azt a testsúlyt, amellyel beszállították. Ha valaki 28 napnál tovább tartózkodott a kórházban, nem az alakulatához került vissza, hanem a hadkiegészítő parancsnokságra, ahol az emberanyag arra várt, hogy valahonnan épp azt a magasságot, testsúlyt és beosztást rendeljék meg. Az alakulatom nem volt éppen leányálom, de a hadkiegészítő parancsnokság a halálnál is rosszabb volt. Vajon hízhatok-e hat kilót hat nap alatt?

A kórházban mindennap angol rikkancsfiúk vitték szét a rossz híreket. Mindennap megvettem három napilapot, és mindig egyfontossal fizettem. A visszajáró nehéz aprót ragtapasszal a hasamra meg az ágyékomra erősítettem. Amikor megmértek,  csodák csodája, napról napra gyarapodott a súlyom. A partraszállás napján diadalittasan álltam a mérlegre. A testsúlyom ismét annyi volt, mint amennyivel a kórházba kerültem. Órák sem teltek bele, és az alakulatomnál voltam, készen a flandriai bevetésre. A társaim vigyáztak rám, gondoskodtak rólam, és a kantinból hozott nyalánkságokkal életet leheltek belém, mivel oda már nem volt erőm lemenni.

Végül vonattal Glasgow-ba szállítottak, majd hajóval Algíba, aztán teherautóval a földközi- tengeri Oránba. 3 hét a sivatagban, és valósággal újjászülettem. Kantint arrafelé mérföldekig nem lehetett találni. Az egyedüli élvezetet az óceán és az algériai sör jelentette. A dél-francia partraszállás után az első francia hadtestbe osztottak arabokkal, szenegáliakkal, gumokkal, szikhekkel, vietnámiakkal, francia tisztekkel és altisztekkel. Abból éltünk, amit föld adott, óriásadagok és luxuscikkek nélkül. Ki konyhai edényeket hozott anekünk, ki kacsát vagy libát, ki bárányt vagy kecskét, ki feleséget vagy szeretőt. Hónapokig nem kaptam illetményt, és azt lestem, honnan szerezhetnék valami ruhát vagy egy pár cipőt. Kantinnak híre-hamva nem volt. Az idevalók, akikkel együtt ettünk, évek óta nem kóstoltak cukrot. Ilyesmit csak a feketepiacon lehetett kapni. Lóhúson, nyúlon, mókuson, francia fekete parasztkenyéren éltünk, meg azon, amit innen-onnan szereztünk. A Vogézekben töltött tél zord és véget nem érő volt, de egyszer sem fáztam meg vagy lettem náthás. Egy napig sem voltam beteg az alatt a másfél év alatt, amit velük töltöttem Franciaországban és Németországban.

Vajon tanultam ebből a táplálkozástudományi kísérletből, amelynek kényszerű alanya voltam? Sok eltékozolt évet spórolhattam volna meg, de ostoba voltam, annyi élni tudás sem volt bennem, mint a tetveknek a sisakomban. Amikor visszatértem az Államokban, vad tivornyázásba kezdtem: fagylaltos pite, tejszínhabos torta, malátatej literszámra, csokoládé és Pepsi. Cukor, cukor, cukor...

Néhány hét múlva már az ágyat nyomta megint, egyik furcsa betegséggel a másik után. Tombolt az aranyerem. A lázam állandóan az égbe szökött. A vizsgálatokat követően a legvadabb kórképekkel dobálóztak: Pfeiffer- féle mirigyláz, atípusos malária, hepatitisz, övsömör, egzotikus bőrbetegségek, fülgyulladás, szembetegség. Amikor elfogyott a pénzem, volt szerencsém megismerni a Veteránok Szövetségének egészségügyi intézményrendszerét. Alapító tagja voltam a Kék Kereszt és a Kék Pajzs szervezeteknek. Jelentkeztem az egyik első, előre kifizetett csoportos egészségügyi vizsgálatra. Több mint 15 éven keresztül önként vállaltam az orvosok, kórházak, kezelések, vizsgálatok, gyógyszerek és további gyógyszerek körforgását. Ez alatt a hosszú kálvária alatt nem akadt egyetlen orvos sem - pedig kezelt néhány tucat -, aki csak egyszer is feltette volna azt a kérdést, hogy vajon mit szoktam enni meg inni?

 Ahogy az várható volt,  egy idő után a gyógyszerek már nem hatottak. Állandósult a migrénem. 10 napig nem tudtam dolgozni, sem aludni, enni, sem menni. Azonnal felvettek sürgősséggel a mahatteni veteránkórházba. Már nem bírtam tovább a fájdalmat. A kórházban mindenféle megpróbáltatások vártak rám: a technika összes vívmányát bevetve tetőtől talpig a legalaposabban megvizsgáltak. A gépi adatokat egy fiatal orvos fordította le. Nem volt sem rákom, sem agydaganatom, sem ez a betegségem, sem az. Nagyon meg volt elégedve. Vagyis tökéletes példány voltam ,a koromat tekintve minden szempontból a legnagyobb rendben.

-De mi lesz a fejfájásommal? - habogtam értetlenül. Azt felelte, hogy ha egy- két héten belül nem múlna el, bármikor visszamehetek. Egy- két héten belül? Felkészültem a legrosszabbra, és ez volt az. Egy órával sem bírtam tovább. Felhívtam az egyik barátomat, akinek az apja híres orvos volt. Ismert egy jól menő, kamarai orvost a Park Avenue-n. Az illető egy tekintély parancsoló fecskendővel várt, és valami nagyon hűvöset fecskendezett az orromba. Elaludtam, majd több nap után először éreztem enyhülést. Annyira már ismerem a gyógyszereket, hogy tudtam : a szer kokain volt. Na, gondoltam, így kezdik a narkósok.

Barátom ekkor diétára fogott. Abszurdnak tűnt, de gondoltam, megörvendeztetem. Amúgy sem tudtam máshonnan kokaint szerezni. Eltiltott a cigarettától és a kávétól, reggelire zabkását, ebédre rizst, vacsorára csirkét és megint rizst javasolt. Diagnózisa szerint le volt lassulva a keringésem. Továbbá reggel és este forró fürdőt ajánlott, délben pedig tornagyakorlatokat. Igyekeztem nem kávézni és nem cigarettázni, de így szinte képtelen voltam dolgozni. Nekem a  nap mindig kávéval kezdődött: egy nagy bögre cukros, tejszínes kávéval. Délig megittam hármat- négyet is. Ettől aztán nem volt étvágyam ebédelni, csak Pepsi-Colát iszogattam. Mire eljött a vacsora ideje, olyan kábulatban voltam a cukortól, hogy egy pekingi kacsa vagy egy sült homár kellett volna ahhoz, hogy megéhezzem. A diéta átmeneti egyhülést hozott. De aztán jött megint a dőzsölés, és jött megint a fejfájás. Ekkor újra megpróbáltam. Lassan kezdtem megérteni, hogy miről is van szó, de ezt akkor még nem tudtam.

Az egyik este egy ültő helyemben végigolvastam egy könyvecskét, amely arról szólt, hogy ha betegek vagyunk, arról egyedül magunk tehetünk. A fájdalom a végső figyelmeztetés. Csak mi tudjuk, és senki már, hogy mivel ártunk a szervezetünknek. Ne ártsunk neki. A cukor méreg - olvastam -, rosszabb, mint az ópium, és veszélyesebb, mint a radioaktív csapadék. Gloria Swanson és a kockacukor rémlett fel az agyamban. Hát nem azt mondta hogy mindenkinek magának kell megértenie? A saját kárán? A fájdalmakon kívül mást nem veszíthetek. Másnap reggel szilárd elhatározással keltem. A konyhából minden cukrot kidobtam. Utána azt is kidobtam, amiben cukor volt: müzlit, gyümölcskonzervet, tasakos levest, kenyeret, mindent. Igazából soha nem olvastam el mi áll az élelmiszerek címkéin és most döbbenten tapasztaltam, hogy a polcok és a hűtőszekrény csakhamar kiürültek. Ettől kezdve nem ettem mást, csak teljes kiőrlésű gabonaféléket és zöldségeket."

Te szoktad nézni az élelmiszerek címkéit??

Cukor blues folyt. köv.3.

A középiskolában senki nem dohányzott. Tíz cent sok volt egy doboz cigarettáért, de a dohányzás nem is minősült igazán férfiasnak.  Sok fiú szeme előtt inkább az a Ford terepjáró lebegett, amelyet érettségi után kaptak, ha nem szoktak rá a dohányzásra. Ugyanakkor szívtunk adózatlan, házi termesztésű szárított kukoricahajat és száraz szőlőlevelet, sőt még valamit, amit a mexikóiak a marihuánának neveztek. Mindegyikről rosszul lettem. Egy banánturmixtól előbb szálltam el, mint ezektől. Nem gondoltuk, hogy az a mexikói növény pár év múlva ugyanolyan csempészáruvá válik, mint az alkoholtilalom idején a sör.

A húszas években olyan gazdag voltam, hogy nem volt nálam egyetlen cent sem, mindig csak csekkel fizettem. A harmincas években többfelé is dolgoztam, hogy meg tudjak élni a főiskola mellett, és olyan szegény voltam, hogy mindent centet a fogamhoz vertem. Emlékszem, milyen elegánsan éheztem: ebédre nem tellett, de halvány csíkos, angol flanelöltönyben flangáltam Duke of Kent márkájú keménygallérral és eltérő színű inggel. Az egyetem maga volt az unalom, letöltendő börtönbüntetés, ami állítólag nem maradhatott ki az ember életéből. Poénból újságíró lettem a főiskolai lapnál. Rájöttem, hogy a lapot gyakorlatilag a cigarettagyárak pénzelik hirdetéseikkel. Nem egy csinos lány dolgozott dohánycégeknek az egyetemről: ingyen cigarettákat osztogattak, és ingyen bemutatták, hogyan kell úgy leszívni a füstöt, ahogy Constance Bennett és Bette Davis teszi a filmekben. Az ingyen cigiket magam is elszívtam, de soha nem kezdtem el vásárolni. Inkább édességre vágytam, mint egy Lucky Strike-ra.

Az egyik legunalmasabb dolog, amit kénytelenek voltunk végigszenvedni, a testnevelésóra volt. Azt várták el tőlünk, hogy bizonyos időn át ússzunk, kocogjunk, röplabdázzunk és súlyokat emelgessünk minden héten. Nézték, hogyan erőlködünk, aztán igazolták, hogy részt vettünk az órán. Ennyi volt. Évente egyszer felületesen megvizsgálták fizikai állapotunkat. Ha előhozakodtunk valamely bajunkkal, a fiatal iskolaorvos még véletlenül sem zavarta meg a helyi orvostársadalom hatásköreit. - Forduljon a családi orvosához - volt a válasz. Annyi dolga volt, hogy felismerje a lappangó sérvet vagy a lábgombát.

A nyári szünetben több ezer kilométert stoppoltam végig azokkal a nagy, családi kiszerelésű Pepsi-Colas dobozokkal. Amikor először jutottam le Délre, egy lány felhívta a figyelmemet egy új "anyagra". Üdítőautomatákban árulták rengeteg jégkásával, vanília ízesítéssel, sziruppal meg szénsavval. Északon ugyanezt Coca-Colának hívták. Ám ahogy lent Délen fogyasztották, érződött még rajta az indián eredet - ők fejfájás csillapítására használták.

Két év szenvedés után végül otthagytam az egyetemet. Akkoriban merész vállalkozás volt diploma nélkül nekivágni az életnek. Ám akkor már megszimatoltam valamit az ismét közelgő háborúból. Éreztem, hogy az igazi döntést a Leavenworth börtön és a flandriai csatamezők között kell meghoznom.

1965 nyarán megismerkedtem egy keleti bölccsel, egy japán filozófussal, aki akkor tért vissza több hét után Saigonból. - Ha tényleg le akarják győzni az észak-vietnamiakat - mondta nekem-, dobjanak le rájuk egy katonai kantint. A cukor, a csokoládé és a Coca- cola hamarabb elpusztítja  majd őket, mindt akármelyik bomba. Pontosan tudtam miről beszél. Amikor 1942-ben behívtak katonának, velem is valami hasonló történt. A sereg élelmezéséről a legfelsőbb szinteken nyugtattak meg minket és minden aggódó anyát, hogy mi vagyunk a legjobban ellátott hadsereg a világtörténelemben. Ennek ellenére az ottani koszttól az első perctől kezdve rosszul voltam. Egyszerűen képtelen voltam megenni. Így aztán reggel, délben és este ott ácsingóztam a kantin előtt. Nálam a seregben töltött két év a malátataj, cukros kávé, sütemények, cukorkák, csokoládék és Coca-Cola orgiája volt. Néhány hónap alatt vérző aranyerem alakult ki, ami halálra rémített. Azt hittem, hogy ez a  nyomasztó baj csak öregkorban jöhet elő, én meg még csak huszonéves voltam. Ám nem sokat törődtek vele: Flandriába küldtek bevetésre, ahol aztán minden másképpen alakult.

Folyt.köv. holnap! Mondd el, ha gondolsz valamire...

Cukor blues folyt.köv.2

Volt persze a városban orvos, ott lakott velünk szemben, de nem volt éppen egy Dr. Marcus Welby. Az egész város attól rettegett, hogy esetleg sürgős esethez kell orvost hívni, és senki másra nem lehet számítani, csak Dr. Hudsonra. Dr. Hudson ugyanis kábítószerezett. Ezt ugyan sosem mondták ki, csak annyit: "Szegény felesége." A mi derék orvosunk néha úgy kerengett a városban, mint egy zombi. Rendelőjét egy kis épületben rendezte be a háza mögött. Sötétedés után a városi kölykök az ablaka alá osontak, és onnan lesték, hogyan fekszik elnyúlva lábtartós fekete bőrfoteljében, teljes önkívületben.

Amikor baleset történ a városban, önkéntes tűzoltók betörték a rendelő ajtaját, a doktor urat nyakon öntötték vízzel, megvárták, amíg ráteszi az ércsíptetőt a sérül gazda karjára, amelyet bekapott a cséplőgép, majd sietve a szomszéd városba szállították a beteget. Akinek volt pénze rá- nekünk volt -  a szomszéd városból hívott orvost telefonon.  Így aztán egyikünk sem látott orvost addig, amíg nagyobb baj nem történt. Pontosabban semmi nem lehetett akkora baj, hogy az "nagyobb baj" lett volna. Viszont évente kétszer fogászatra kellett mennem, amikor ez divatba jött. A fogorvos a túlzott édességfogyasztásnak tulajdonította, hogy lyukasak a fogaim. Más orvos soha nem figyelmeztetett erre. Az idősebbek, pl. nagyanyám, mondogatta, hogy árt, ha túl sokat eszünk valamiből. Ez a gyomorrontást jelentette, vagyis hogy hányunk meg hasonlók. Hogyan gondolhattam volna, hogy csúnya bőröm okai is titkolt bűneim? Láttam, hogy sok velem egyidős fiúnak hasonló a baja - de nem mindnek. Aztán az istálló mögött kihallgattam, hogy a csúfság egyenes következménye lehet annak, ha valaki állandóan maszturbál.

Az egyik barátom bátyja a chicagói katolikus papneveldében tanult. Ő volt a kánonfog és a szex nagy szakértője. Ő hintette az igét, hogy a chicagói egyházmegyében maszturbálni  bocsánatos bűn, Michigenben azonban halálos. Illioűnois-ban viszont az éjszakai "kézimunkázás" után reggel kiöblíted a gatyádat a kúton, és mehetsz is áldozni.

A középiskolában minden bánatomat malátás tejbe fojtottam, amelyet akkoriban fedeztem fel. Az idő tájt már egy nagyvárosban laktunk, és hosszú utat kellett megtennem, hogy beérjek a központban lévő iskolába. A villamosra tíz centet kaptam: ötöt az odaútra, ötöt a visszaútra. De hogy tízórais dobozból ebédeljek - azt már nem. Még hogy az otthonról hozott szendvicseket meg gyümölcsöt majszoljam! 

Túl voltunk az 1929-es gazdasási válságon, de az élet nehéz volt mindenhol. Az egyik olcsó belvárosi csemegeboltban viszont 10 centért akkora adag malátás kakaót lehetett inni, amennyi belénk se fért. Két évig hóban-sárban inkább kilométereket kutyagoltam oda és vissza, csak hogy benyakalhassam tíz centért a heti öt malátás kakaót. A bőröm állapota rohamosan romlott. Emlékszem, hogy égtem a szégyentől, amikor tornaórán zuhanyoztam. Osztálytársaim azt rebesgették, hogy a pattanásokat a szexuális elfojtás is okozhatja. Felszabadult lelkeknek, világosítottak fel, nincsenek ilyen gondjaik. Mindent elhittem nem annyira az elfojtott szexualitás, mint inkább bőröm okozta elkeseredettségem miatt. Ezerszer inkább vállaltam volna annak veszélyét, hogy teherbe ejtek egy lányt, vagy összeszedek valami nemi betegséget, ha emelt fővel és tökéletes bőrrel vonulhatok majd  be a kiskorúak börtönébe.

Mire gondolsz? Mondd el...

Cukor blues folyt.köv.1

"Emlékszünk még rá, mégis szinte hihetetlen, milyen volt 50 évvel ezelőtt egy középnyugati kisvárosban élni, egy rég letűnt világban. Csakis és kizárólag a család döntött arról, hogy a gyerekek mit ehettek. Nekünk nem sok beleszólásunk volt. A szüleink voltak a mi oltalmazóink: mindenki tudta, mit engednek meg és mit nem. Elemelni egy  hamburgert vagy egy Coca-Colát csöppet sem lett volna könnyebb feladat, mint kirabolni egy bankot vagy elbliccelni a vasárnapi istentiszteleteket.

A városban csupán egy étterem volt, régen ez volt az ún. szalon. Ha az egyik kis boltban valami ennivalót vettem volna 5 centért, a tulajdonos biztosan  felhívta volna az apámat az irodájában, és ezt az apám közölte volna velem, amikor hazajön. A három csemegeboltból nem hiányzott az édességes pult, és a sarki fűszeresnél ott állt egy üdítőautomata. A fagylalt vasárnapi csemege volt és magunk készítettük. Állami ünnepeken néha a fűszerestől rendeltünk, és városunk futóbajnoka futva szállította házhoz. A szárazjég és a fagyasztó ismeretlen fogalom volt.

Kizárólag otthon étkeztünk- Mrs. Moulton felügyelte -, más lehetőségünk nem volt. Az ő jelenlétében képtelenség lett volna a jégszekrényhez férkőzni. Aztán a városban először mi vettünk hűtőgépet. A házi készítésű jégkocka még a rádiónál is csodálatosabb és titokzatosabb volt. A pincét egyre kevésbé használtuk élelmiszerek tárolására. A befőzést lassan felváltották a bolti késztermékek. A szénsavas üdítők, mint a Coca-Cola meg a többi, egyszerűen nem léteztek számunkra. Canada Dry volt ugyan, de csak apa szesztilalom alatt rejtett italai között, mondván, ez felnőtteknek való ital, és ők kanadai bundapálinkával itták. Jóval később, 8 éves koromban egy messziről jött vendégünk italában láttam először azt a dekadens ötletet, hogy az italban fagylalt úszott. Mindezekről csak akkor tudhattunk volna már, ha engedték volna, hogy megnézzük azokat az erkölcsromboló filmeket - ám a mozi a vasúti töltés túloldalán volt, és az szóba sem jöhetett, hogy mi moziba menjünk. A vásári meg piaci nyalánkságoktól, mint a vattacukor, ugyancsak el voltunk tiltva. - Ettől csak rosszul lesztek - hangzott a magyarázat. Amikor láttuk, hogy a többi gyerek hasfájás nélkül, vígan eszi a vattacukrot, szóltunk a szüleinknek, de az efféle áltudományos bizonyítékok nem törték meg a jeget.

Első bűnbeesésem egyik Crystal Lake-i nyaralásunk alatt történt. Crystal Lake valóságos Babylon vagy Las Vegas volt a mi kisvárosunkhoz képest. Vízparti kaszinójában idegenek táncolta a sötétben a- buszok oldalára meg a nagydobra festett felirat szerint - magát hollywoodinak tituláló együttes zenéjére. Volt ott golfpálya, teniszpálya, motorcsónak, vasárnapi turistáknak fonott korsarat áruló indiánok, cigarettázó lányok, éjszaka fürdőtrikó nélkül fürdőző fiók, és az országúti benzinkút boltocskájában jégbe hűtött, rikító színű cukrozott víz: narancs, cseresznye, eper, citrom és bizonyos Zöld Folyó ízesítésben. Ezek az ismerős ízek egyáltalán nem izgattak. A sötét bíbor szőlőital azonban romlásba taszított. Ehhez foghatót soha nem kóstoltam otthon. A szőlőszóda mámora eluralkodott rajtam. A városi korhelyt kezdtem távoli rokonomnak érezni. :D

Emlékszem rá, mikor először nyúltam anyám pénztárcájába, amikor elszunyókált. Csak egy ötcentest vettem ki belőle.Egyszerre csak egyet. Ha nem volt ötcentese, tízcentest kivenni soha nem mertem. Tudtam, hogy két üveg szőlőlé halálos adag volna. Bordóra színezte volna az ínyemet, és ez elárul, vagy elkezdte volna feloldani a fogaimat. Valahogy tudtam, mennyi csábításnak bírok ellenállni. Vigyáztam, nehogy elrontsam az egészet.

12 vagy 13 éves koromig Crystal Lake-ben nyaraltunk. Dzsesszzongorista csodagyerekként a rádióban akkor már heti 75$-t kerestem a téli időszakban (ez akkor kisebbfajta vagyonnak számított), mégsem vásárolhattam az útszéli boltban. Amikor szőlőlémániám a nyáron riasztó méreteket öltött, lopnom, csalnom és hazudnom kellett, hogy megszerezhessem.

 Mutálásommal kezdetét vette rádiós pályafutásom vége. Gyerekes hangom nélkül semmi különös nem volt már abban, ahogy zongorázom. A pubertás más szörnyűségeket is tartogatott a számomra. Az arcom, a nyakam és a hátam tele lett jól látható pattanásokkal. Eleinte azt hittem, leprás vagyok, és elmondtam néhány imát. Addig ez fel sem tűnt a nagyobb fiúknál. Ám az ő bajuk felett elsiklott a figyelmem, csak a magamé érdekelt. Szégyelltem felvenni olyan fürdőruhát, amely az akkori divatot követve csak egy fürdőnadrágból állt. A védőnőnk Noxzemát javasolt. A mosónőnk alig akarta elhinni, hogy a Noxzema nem vált be.

Ekkor már tudtam, hogy a bűneim miatt szenvedek. Ha valaki időben figyelmeztetett volna a rám leselkedő veszélyekre, több év szenvedéstől kímélt volna meg. De ki tudott az én titkos cukorfüggőségemről? Kinek kellett volna rájönnie? Hol volt akkor az orvosunk?

Holnap folytatom...

Van véleményed? Szívesen meghallgatom....

Cukor blues???

"Mi a cukor? - Finomított szacharóz ,amelyet a cukornád, illet a cukorrépa nedvéből a növény 90%-át alapvetően alkotó rostanyagok és fehérjék teljes kivonása után bonyolult vegyi eljárással állítanak elő. :D Jól hangzik ugye??? Jó étvágyat hozzá! Már annak aki meg is eszi. Én csak hámlasztóként kenem magamra. Arra kiváló dörzs hatással rendelkezik. Hú de jól megmondtam.

Kedves olvasóim! Kicsit szeretném ha belelapoznánk William Dufty : Cukorblues című könyvébe. Részelteket fogok közzétenni,hogy értse mindenki mit is eszünk és mik leszünk ezáltal az anyag által. És mi visz a mai napig is hogy bátran hirdessem,hogy CSAK EZT NE EDD!!!! :D

Mi a cukor blues? A köznapi nevén csak cukorként emlegetett finomított szacharóz fogyasztásával járó számtalan testi és lelki gyötrelem gyűjtőneve.

Közölném a kiadó megjegyzését is: (figyelemre  méltó)

 A Sugar Blues 1976-ban jelent meg először Amerikában. A "mai" állapotokra vonatkozó megjegyzések az akkori amerikai állapotokra vonatkoznak. Bár a könyv bizonyos részei ezáltal időszerűségüket vesztik, az egész kötet a cukor több évszázados történetének dokumentációjaként döbbenetes tényeket tartalmaz.

A magas cukorfogyasztás és az élelmiszerek nem megfelelő jelölése Magyarországon is létező probléma.Az utóbbi években bizonytalan léptekkel elindult reformtáplálkozás-mozgalom ellenére a cukor és a cukrozott élelmiszerek, a fehér liszt és a hántolt rizs a legtöbb háztartásban még mindég az alapélelmiszerek közé tartoznak. A könyv aktualitása ezért semmivel sem csökkent az elmúlt 25 év alatt.

Az első oldalakon az író elmeséli személyes élményét:

Rég volt, talán igaz sem volt - a szacharóz illetően még reménytelenül fafej voltam-, amikor is egy napon emlékezetes ütközetet robbantottam ki Gloria Swanson és egy szem kockacukor között. Egy déli sajtótájékoztatóra kellett mennem a New York-i Fifth Avenue egyik ügyvédi irodájába. Amikor észrevételül beóvakodtam, már javában zajlottak az események. Csak a rendkívül éber és figyelmes Miss Swanson mozdult: levette kézitáskáját a mellette lévő székről, hogy leülhessek. Eddig még csak képernyőn láttam, személyesen soha. Nem is számítottam ár, hogy itt lesz. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve.

Belépett a pincér a frissítőkkel: felvágottos rozskenyér, szalámis fekete kenyér, papír kávéscsészékkel meg egy tál elegánsan csomagolt kockacukor. Széthordta a szendvicseket, miközben a New York-i napilapoknál dolgozó kollégáim továbbra is hevesen vitatkoztak. Kibontottam a kenyeret, levettem a kávéscsésze fedelét, és megfogtam a kockacukrot. Ahogy csomagolni kezdtem, Miss Swanson erélyesen odafordult hozzám: -Ez méreg! - sziszegte. -Ilyesmit még a házamba sem engednék be, nemhogy a saját testembe.

Visszahőköltem a szakadék pereméről, és ránéztem. Hatalmas, kék szeme tágra nyílt, hófehér foga pedig fenyegetően villant elő mosolya mögül. Ő volt egy személyben Carrie Nation, az alkoholizmus démona ellen küzdő amazon, és az Aranykereszt beszédjére készülő William Jennings Bryan demokrata elnökjelölt, de ő volt Mózes is, amint disznóhúst lát. Mint egy süteménylopáson kapott kisgyerek, visszadobtam a cukrot. Észrevettem, hogy Miss Swanson előtt nincs teríték: nem kért a mi frissítőnkből. Otthonról hozott harapnivalót: valamit, ami fán érett, és nem kezelték semmivel. Engem is megkínált. Még soha nem ettem ilyen finomat - ezt meg is mondtam neki.

Miss Swanson különleges reformtáplálkozásáról akkor már legendák keringtek. Fiatalosságát versek magasztalták. Ahogy szemtől szemben láttam, kétség sem férhetett hozzá, hogy amit tesz az csak helyes lehet.-Azelőtt dühöngtem, ha azt láttam, hogy valaki mérget eszik - súgta a fülembe. - Ma már tudom, hogy ezt mindenkinek magának kell megértenie, mégpedig a saját kárán. Előttem ehet bárki akár darált üveget is, a szemem se rebben. Vegye csak el - engedélyezte a cukros kávét -, egye meg a fehér cukrot, és legyen csak öngyilkos. Nem az én dolgom. 

Mosolya mögül megint elővillant a fenyegetés. Napokig nem tudtam kiverni a fejemből. Valahányszor a cukorfogóért nyúltam, megállt a kezem, mert eszembe jutott, amit mondott. Az ember addig nem is tudja, hogy rabja valaminek, amíg a fejébe nem veszi, hogy többé nem csinálja - és akkor rádöbben, hogy nem az akarata irányítja. Rájöttem, hogy cukorfüggő vagyok, mégpedig súlyosan. Le akartam szokni róla, de nem tudtam, hogyan. A függés hosszú évek óta tartott.

Valószínűleg igen korán szoktam rá, mert már a legrégebbi emlékeimben is csak küszködöm a családi ebédnél a krumplival meg a hússal, hogy végre eljuthassak a mennyországba, amit az édes desszert jelentett. Nagyanyám éléskamrájában a konyha mellett mindig ott állt egy félmázsás zsák, benne jófajta michigani répacukorral, tetején nagy, bádog merítőkanállal. A szesztilalom idején pitypangot szedtem neki, amelyet megmosott, agyagedényben áztatott, majd megszórta cukorral és citromlével. Ettől az gyorsan megerjedt, és készen is volt az illegális bor. Emlékszem, hogy nagyanyám cukorral hintette meg a meggyes és almás pitét, cukorral készítette a teasüteményt és a tortát, és cukrot szórt az őszi befőzés idején a fortyogó barack- és szilvalekváros üstökbe is. Cukor volt a paradicsomszószban és minden savanyúságban. Amikor hazajöttünk az iskolából, szomszédasszonyunk, Mrs. Maulton - ő főzött nálunk -, frissen sült kenyérrel várt minket. Vajjal kente meg, és jól megszórta barna cukorral."