"Emlékszünk még rá, mégis szinte hihetetlen, milyen volt 50 évvel ezelőtt egy középnyugati kisvárosban élni, egy rég letűnt világban. Csakis és kizárólag a család döntött arról, hogy a gyerekek mit ehettek. Nekünk nem sok beleszólásunk volt. A szüleink voltak a mi oltalmazóink: mindenki tudta, mit engednek meg és mit nem. Elemelni egy hamburgert vagy egy Coca-Colát csöppet sem lett volna könnyebb feladat, mint kirabolni egy bankot vagy elbliccelni a vasárnapi istentiszteleteket.
A városban csupán egy étterem volt, régen ez volt az ún. szalon. Ha az egyik kis boltban valami ennivalót vettem volna 5 centért, a tulajdonos biztosan felhívta volna az apámat az irodájában, és ezt az apám közölte volna velem, amikor hazajön. A három csemegeboltból nem hiányzott az édességes pult, és a sarki fűszeresnél ott állt egy üdítőautomata. A fagylalt vasárnapi csemege volt és magunk készítettük. Állami ünnepeken néha a fűszerestől rendeltünk, és városunk futóbajnoka futva szállította házhoz. A szárazjég és a fagyasztó ismeretlen fogalom volt.
Kizárólag otthon étkeztünk- Mrs. Moulton felügyelte -, más lehetőségünk nem volt. Az ő jelenlétében képtelenség lett volna a jégszekrényhez férkőzni. Aztán a városban először mi vettünk hűtőgépet. A házi készítésű jégkocka még a rádiónál is csodálatosabb és titokzatosabb volt. A pincét egyre kevésbé használtuk élelmiszerek tárolására. A befőzést lassan felváltották a bolti késztermékek. A szénsavas üdítők, mint a Coca-Cola meg a többi, egyszerűen nem léteztek számunkra. Canada Dry volt ugyan, de csak apa szesztilalom alatt rejtett italai között, mondván, ez felnőtteknek való ital, és ők kanadai bundapálinkával itták. Jóval később, 8 éves koromban egy messziről jött vendégünk italában láttam először azt a dekadens ötletet, hogy az italban fagylalt úszott. Mindezekről csak akkor tudhattunk volna már, ha engedték volna, hogy megnézzük azokat az erkölcsromboló filmeket - ám a mozi a vasúti töltés túloldalán volt, és az szóba sem jöhetett, hogy mi moziba menjünk. A vásári meg piaci nyalánkságoktól, mint a vattacukor, ugyancsak el voltunk tiltva. - Ettől csak rosszul lesztek - hangzott a magyarázat. Amikor láttuk, hogy a többi gyerek hasfájás nélkül, vígan eszi a vattacukrot, szóltunk a szüleinknek, de az efféle áltudományos bizonyítékok nem törték meg a jeget.
Első bűnbeesésem egyik Crystal Lake-i nyaralásunk alatt történt. Crystal Lake valóságos Babylon vagy Las Vegas volt a mi kisvárosunkhoz képest. Vízparti kaszinójában idegenek táncolta a sötétben a- buszok oldalára meg a nagydobra festett felirat szerint - magát hollywoodinak tituláló együttes zenéjére. Volt ott golfpálya, teniszpálya, motorcsónak, vasárnapi turistáknak fonott korsarat áruló indiánok, cigarettázó lányok, éjszaka fürdőtrikó nélkül fürdőző fiók, és az országúti benzinkút boltocskájában jégbe hűtött, rikító színű cukrozott víz: narancs, cseresznye, eper, citrom és bizonyos Zöld Folyó ízesítésben. Ezek az ismerős ízek egyáltalán nem izgattak. A sötét bíbor szőlőital azonban romlásba taszított. Ehhez foghatót soha nem kóstoltam otthon. A szőlőszóda mámora eluralkodott rajtam. A városi korhelyt kezdtem távoli rokonomnak érezni. :D
Emlékszem rá, mikor először nyúltam anyám pénztárcájába, amikor elszunyókált. Csak egy ötcentest vettem ki belőle.Egyszerre csak egyet. Ha nem volt ötcentese, tízcentest kivenni soha nem mertem. Tudtam, hogy két üveg szőlőlé halálos adag volna. Bordóra színezte volna az ínyemet, és ez elárul, vagy elkezdte volna feloldani a fogaimat. Valahogy tudtam, mennyi csábításnak bírok ellenállni. Vigyáztam, nehogy elrontsam az egészet.
12 vagy 13 éves koromig Crystal Lake-ben nyaraltunk. Dzsesszzongorista csodagyerekként a rádióban akkor már heti 75$-t kerestem a téli időszakban (ez akkor kisebbfajta vagyonnak számított), mégsem vásárolhattam az útszéli boltban. Amikor szőlőlémániám a nyáron riasztó méreteket öltött, lopnom, csalnom és hazudnom kellett, hogy megszerezhessem.
Mutálásommal kezdetét vette rádiós pályafutásom vége. Gyerekes hangom nélkül semmi különös nem volt már abban, ahogy zongorázom. A pubertás más szörnyűségeket is tartogatott a számomra. Az arcom, a nyakam és a hátam tele lett jól látható pattanásokkal. Eleinte azt hittem, leprás vagyok, és elmondtam néhány imát. Addig ez fel sem tűnt a nagyobb fiúknál. Ám az ő bajuk felett elsiklott a figyelmem, csak a magamé érdekelt. Szégyelltem felvenni olyan fürdőruhát, amely az akkori divatot követve csak egy fürdőnadrágból állt. A védőnőnk Noxzemát javasolt. A mosónőnk alig akarta elhinni, hogy a Noxzema nem vált be.
Ekkor már tudtam, hogy a bűneim miatt szenvedek. Ha valaki időben figyelmeztetett volna a rám leselkedő veszélyekre, több év szenvedéstől kímélt volna meg. De ki tudott az én titkos cukorfüggőségemről? Kinek kellett volna rájönnie? Hol volt akkor az orvosunk?
Holnap folytatom...
Van véleményed? Szívesen meghallgatom....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése